Ifjúsági információs portál -
Online városi diákújság, Békéscsaba

2021. augusztus 2., hétfő

Közösségi ikonok

Facebbok-oldalunkInstagram-oldalunkYouTube csatornánkRSS csatornánk

Keresés az oldalon

Panaszáradat rózsaszínben – a csajok is kiborulnak

Immár a negyedik hónapunkat kezdtük távoktatás rendszerében. A feladataink egyre nagyobb tempóval gyarapodnak itthon és a feszültség sem szűnt meg körülöttünk. A diákok nagy része elszakadna a folyamatos monotonitás elől ennyi idő elteltével, ezt mutatják összegyűlt véleményeink is panaszáradatként.

Írta:   |  Forrás:   |  Rovat: Nem vicc
Megjelent: 2021. március 4., csütörtök 09:19
Írta:   |  Forrás:
Rovat: Nem vicc
Megjelent: 2021. március 4., csütörtök 09:19

Amikor készültem megírni ezt a cikket, örültem, hogy egy kicsit kipanaszkodhatom magam, mert minden diák, aki ezt teszi a jelen helyzetben, úgy érzem joggal teszi. Személyes tapasztalatom szerint akármilyen rendezett az időbeosztásod, napról-napra keletkezik egy csúcspont a nap valamely részében amikor tényleg elnyelnek a feladatok. Körülbelül decemberig én is egy folyamatosan széteső időbeosztás szerint haladtam, de volt egy nap, mikor megálljt parancsoltam. Beírtam a határidő naplómba mire kell készülnöm, melyek a kötelezők és ehhez képest, ez a napi csúcspont akkor sem szűnt meg, csak néha összezsugorodott.

Robotosan felkelek és kávézok, majd jön az első, a második, a harmadik, a sokadik online óra és miután este nyolckor még ott ülök a gép előtt, hirtelen elér a felismerés, hogy iszonyatosan fáj a szemem, még ha nem is néztem közelről a monitort. Nem tudok normálisan pihenni a digitális világ kikerülése nélkül és ez egy olyan undort vált ki így a harmadik hónapba lépve az elektronikai kütyüktől, amit sosem tapasztaltam eddig. Néha elképzelem, hogyha visszamegyünk az iskolába, a tanáraink még a vetítőt sem akarják majd bekapcsolni, annyira elegük lett modern eszközökből. Emellett még nagyobb hátrányba kerültek a hobbiból végzett teendőim, mert annak ellenére, hogy itthon vagyok, az időm még kevesebbnek bizonyul ezer felé fókuszálva a beadandók elvégzésére.

Az időm túlnyomó részét az íróasztalom fölött gubbasztva töltöm és szerintem nem vagyok egyedül a kitartásommal és a szorgalmammal, amikkel próbáljuk kihúzni ebben a tanítási időszakban. Az élet nem állt meg, bármennyire is ezt érezteti velünk az a tény, hogy néha már csak annyit észlelünk, hogy időközben lement a nap. Próbálunk egymásba lelket önteni, de mint minden, online a kapcsolatfenntartás is nehezebb számunkra. Át akarom ölelni a barátaimat mindennap, élvezni a padban végig ült órákat élő magyarázattal, hátam mögött hagyva az online dolgozatokat

A „rózsaszín” kedvéért két lány ismerősömet is arra kértem, hogy fogalmazza meg a véleményét az online küzdelmekről.

– Ha egy szóval kéne jellemeznem a november óta tartó időszakot elég sokáig gondolkoznék, mégis mivel tudnám kifejezni magam ebben a félelmetes és magányos helyzetben. Egyszerűen csak nem tudnám – kezdi Ági, aki 10/C-s az Andrássy gimiben. –  Talán a szüleim nem is sejtik mekkora nyomás alatt vagyok nap mint nap. Fura lehet hazaérve azt látni, hogy a gyerekem irreális hosszúságú vázlatot ír a füzetébe azt a Spotify lejátszási listát hallgatva, ami valószínűleg már ötödik alkalommal ment le a délután alatt. Az itthon tartózkodásom alatt rájöttem idegesség egy újfajta típusára. Az érzés, amikor a beadandó feladat határideje másnap reggel jár le és még csak meg se néztem mi az, amikor van tíz percem egy tíz oldalas témazáróra, mikor reményvesztetten ülök hatodik óra matekon és halvány lila gőzöm sincs miről van szó. Reggelente – miután felébredek – realizálom, hogy a mai nap is délután négyig a számítógépem előtt fogok ülni. Sorolhatnám holnap reggelig az online oktatás előnyeit és hátrányait, valahogy mégis csak arra jutok, hogy egyedül vagyok a feladathalmazok közepén és senkire sem számíthatok.

 

Forrás: Pixabay.com

 

– A távoktatás az életem legjobb részén következett be. Tizenhat éves voltam, mikor a vírus megérkezett az országba, így kimondhatom, hogy rendesen bekavart nálam is. Az utolsó vírusmentes eseményem a városi DÖK bálja volt, már egy évvel ezelőtt – mondja szomorúan Timi, aki a 11. évfolyamot tölti szinte végig a saját íróasztalánál. – Egy éve vagyunk online oktatásban, egyesek szerint szerencsére. Körülbelül egy hetet ütött be nálam az, hogy feladom. Tizenegyedikes diákként azt érzem, hogy nem tanulok itthon semmit az önuralmon kívül. Ehhez már az kell! Fegyelmeznem kell saját magamat, hogy leüljek szerdán reggel nyolckor a gép elé, hogy végighallgassam a fizika órát, ami a leendő bölcsész diplomámhoz egyáltalán nem szükséges – hangsúlyozza Timi

– A probléma ott kezdődik, hogy a tanárok sem találják az arany középutat ebben az egészben. Az iskolámban azt tapasztaltam a tavaly tavaszi távoktatásban, hogy volt olyan tanár, aki teljesen elengedte az egészet. Bevallom, tízedikesként ez nem igazán zavart. Azt hittem, hogy maximum néhány hónap és vissza is megyünk. Ez sajnos nem így lett. Amikor novemberben visszakerültünk home office-ba, az iskolám vasököllel csapott az asztalra, leszögezve, hogy mit, miként kell csinálnunk. Így utólag talán ez volt az, amire szükségünk is volt.

– Februárig még nagyjából bírtam a tempót. Ma már ott tartok, hogyha egy fizika dolgozatnál, aminél előttem van a tankönyv és a füzet, nem találom a válaszokat, akkor sírok a gép előtt, pedig mint említettem, nekem nem kell a fizika a jövőben. Sokakkal beszélgettem már erről, hogy ők, hogyan bírják az iramot. Nem lepődtem meg a válaszokon, mindenki ki van borulva. Nem a tanárokat szeretném hibáztatni, de egyre többet tapasztalom, hogy sokkal többet várnak el tőlünk, mint a jelenléti oktatásban. Mikor ezt írom, egy hétfő kora estén, túl vagyok 3 órán és egy külön angolon, de még mindig lenne mit csinálnom. Tele vagyunk házi feladatokkal, beadandókkal, sokan előrehozott érettségire vagy érettségire készülünk, és nem tudunk felállni a gép elől egy sétára. Van, hogy fél kilencig a gép előtt ülök úgy, hogy legkésőbb fél nyolckor kelek minden nap. Rá lehet fogni az időbeosztásomra, lehet azzal is van egy kis baj, de ha már azok közül, akikkel beszéltem a háromnegyede nem bírja a hajtást, akkor nem velem van a baj.

A végére maximum mi lányok ülünk rózsaszínben, a hangulat már a szürke sokszáz árnyalatát felvette. Kitartunk, mert ki kell, hogy tartsunk és ez üzenet lehet azok számára, akik ugyanebben a hajóban eveznek: kitartás!

Copyright

Békéscsabai Alkotó Média (BAM)

©2018-2021
Minden jog fenntartva!