Ifjúsági információs portál -
Online városi diákújság, Békéscsaba

Mindennapi tor(na)túra, avagy egy tornazsák kalandjai

Mindenki számára ismerős a szitu: álmos reggeli készülődés, nyomorgás a buszon, rohanás a suliba. Mi újat mondhatnánk minderről? Mi semmit, de nézzük csak meg egy más szemszögből!

Na végre, magához tért emberünk, de még mindig csak az ágyán ül és a padlót vizslatja. Most már egész biztosan elkésünk. Mocorgást észlelek, megindul a fürdőszoba felé, de hihetetlen…. a telefonját is viszi, ahelyett hogy azzal foglalkozna, mit vegyen fel és mit vigyen! Jellemző…

Percekkel később visszacsoszog a szobába, de még mindig tudomást sem vesz rólam. Komótos mozdulatokkal magára vesz valamit, kifordítva persze. Elvánszorog a tükörig, hogy megigazítsa kusza haját, ekkor észreveszi kifordított pulóverét és morgolódva veszi vissza, immár rendesen. Ekkor szeme sarkából rám pillant. Végre! Izgatott leszek, vajon ma a gumiszagú tornaterembe megyünk, vagy abba a nagy tükrösbe, ahova izzadni és szenvedni járunk? Kedves gazdám hátraveti fejét, egy morgásféle hangot hallat, majd sóhajtva megindul felém.

A kép illusztráció
(Fotó: pixabay.com)

Nyilván, nem örül nekem annyira, mint én neki, legalábbis ezt érzem mozdulataiból, ahogy kirángatja madzagomat és feltépi számat, hogy lássa mit felejtett bennem múlt héten. Kiveszi kedvenc zokniját meg a nagybetűs pólót, megszagolgatja, vállat rántva visszadobja, jól meghúzza a madzagot, majd felcsap a hátizsákjára és elindul kifelé. Van egy olyan érzésem, hogy nincs jó passzban, de végre kint vagyunk, faljuk a métereket, hatalmas lépésekkel közelítjük meg a buszmegállót.

A kereszteződésben megjelenik a várva várt, diákoktól már roskadozó fehér busz, ami öregebb mint a nagyanyám. Gazdám tapogatva keresi zsebeiben bérletét, amit természetesen nem talál, ezért lecsap a földre és vadember módjára túrni kezdett benne. Győzelem! Megvan, éppen akkor, amikor begurul tömött buszunk. Már előre látom végzetem, utálom ezeket az utazásokat! Természetesen, az idős nénik csak úgy rohannak fel a lépcsőn bot nélkül. Nem is értem: hatalmas, jól olvasható betűkkel ki van írva: ISKOLAJÁRAT. Bezzeg, ha mi szállnánk fel a piacjáratra, lenne morgolódás.

Mire mi is felkapaszkodunk, már erősen keresni kell az üres helyeket, hátha le tudunk ülni, akkor talán nem nyomnak össze. Gazdám szíve erősen ver, pánikol; sokan nincsenek tisztában azzal, mennyire súlyos lehet ez, mert igenis léteznek fóbiák és szorongások. Mély levegőt vesz, elindul hátra, hátha ott a sarokban megbújhatunk. Terve rögtön befuccsol, mert vannak, akik megállnak beszélgetni a busz közepén és véletlenül sem hajlandók arrébb állni, ráadásul táskájukat sem képesek levenni, hogy esetleg elslisszolhassunk mögöttük. Szomorú pillantást váltok tornazsák sorstársammal, ami a székhez szorítva kapkod levegőért. Mellette a széken ülő srác mérgesen rugdalja tesicuccát, morgolódva a rengeteg cucc hurcibálásán és a sok óra miatt idegeskedve.

A kép illusztráció
(Fotó: pexels.com)

Mivel nem tudunk továbbmenni, mi is megállunk, igyekszünk valahogy kapaszkodni, miközben nézelődünk tovább. Kicsit irigykedve nézem azokat a tornazsákokat, amelyeknek saját ülésük van, szemtelenkedve nyújtva ki rám nyelvüket, szórakozva szerencsétlen sorsomon. Megkérdezné a gazdám, hogy szabad-e a hely, de tudjuk a választ: „Bocsi, foglalom”. Ja igen, persze, a kedves táskádnak, mivel egész úton senki nem ül le melléd. Így csendben állunk tovább. Nem látom, de tudom mit bámul ez a kis drága: a napfelkeltében gyönyörködik. Imádjuk! Szoktuk nézni a naplementét is, én a lábának dőlve hallgatom, ahogy szürcsöli baracklevét a lépcsőn ücsörögve. Kellemes gondolataimból egy erőteljes lökés szakít ki egy szitkozódás kíséretében. Újabb felszállók, alig van már helyünk de még nyomnak és ordibálnak, hogy menjünk arrébb. Persze a hatalmas túlélőtáborba elegendő nagy pakk ott van a hátukon, egyesek pedig még mindig önelégülten ülnek székükön kedves táskájukkal. Már az összes létező hely elfogyott, de még mindig vannak újabb és újabb felszállók, feszültség lóg a levegőben, keveredve a mormolt imákkal, hogy érjünk már végre be.

Örökkévalóságnak tűnő hosszú percek után megáll a busz, a diákok egymást nem kímélve taposnak és lökdösődnek az ajtó felé. Mikor végre leszállnak a nénik is a batyukkal, van helyünk, villámgyorsan le is csapunk egyre, elfoglaljuk. Kis gazdám levesz magáról és a mellkasához szorít. Ismerem már annyira, hogy tudjam, min jár az esze: szívesen tenne inkább a székre, hogy én is kényelmesen utazhassak, de akkor hasonló lenne a többiekhez, így elveti ezt a gondolatot. Esze ágában sincs azonban a mocskos, sáros padlóra tenni, hisz én vagyok a kedvence. Hallottam, ahogy mondta, amikor hozzá kerültem és szégyenlősen a hátába kapaszkodtam, mert úgy pörgött barátai előtt, hogy minél jobban megnézhessenek. Így marad az a lehetőség, hogy az ölében ülve utazom, míg a hátizsákját a cipőjére teszi, hisz minden undorítóan retkes, inkább nem rak le semmit.

Indulunk tovább, kezdünk mindketten ellazulni, hogy sikerült egy jó helyet kifognunk és legalább három-négy megállón át tudunk viszonylag kényelmesen utazni. Ám ekkor bevágódik mellénk egy fura alak, se szó, se beszéd, leül, természetesen a hátizsákot is sikerül megtaposnia, amire együttérzően tekintek, miközben gazdám csúnyán nézve új szomszédunkra azt is ölébe veszi és leporolgatja kezével. Csendben telik az út tovább, a mocorgásból tudom, hogy ez lesz a mi megállónk. Gazdám erőteljesen megköszörüli torkát és közli utastársunkkal, hogy mi itt szállunk le. Amaz kelletlenül arrébb fordítja térdeit, mire gazdám hitetlenkedve vonja fel szemöldökét és csak áll tovább. Ekkor esik le a másiknak, hogy fel kéne állnia. Még nagyobb kedvetlenséggel megteszi, mi megköszönjük, átverekedjük magunkat a tömegen az ajtóig és leugrálunk a lépcsőn.

A kép illusztráció
(Fotó: pexels.com)

Végre! Friss levegő, szabadság! A folyóként áramló tömegről leválva jobbra fordulunk, reggelit veszünk. Hát persze! Aki nem készül el időben otthon, az nem tud készíteni magának, így gazdám a bolt felé veszi az irányt. Hamar meg is érkezünk, nem töltünk sok időt, gazdám céltudatosan megy a polcokhoz és ragadja meg, amit akar. Elindulunk a pénztár felé, nem akarja levenni a táskáját ez a jó gyerek, ezért hátranyúlva matat a kártyája után, de mégis kénytelen levenni, mert nem találja. Gondosan lerak maga mellé, hátizsákjával már picit erőteljesebben bánik. Leguggolva a sorban keresi kártyáját, majd győzedelem ittas mosollyal jelzi, hogy meg is találta, így fizethetünk. Kezében fogva lóbálódzom, míg az árukat fel nem veszi egy kezével ügyeskedve. Odaállunk a másik pulthoz, megint leveszi táskáját és zsörtölődve csinál helyet frissen szerzett reggelijének. Én addig az ablakon kifele bámulok és izgatottan várom, hogy menjünk a suliba.

Hasznosnak érzem magam, ugyanakkor tehernek is, ugyanis más társaimtól tudom, az ő gazdájuk sem szereti a tesis napokat, mert a nehéz könyvek mellé még minket is hozni kell. Viszont vannak olyan társaim, akik egy sötét szekrényben várják ezeket a napokat. Gondolkodásomból erőteljes csapódás szakít ki: bepakolt a kisasszony, felcsap a hátára és indulunk is. Egy zebra, két zebra, majd a harmadik, és már meg is érkeztünk. Gyorsan az órát lesi, egy perce van a másodikra felérni, ezért kettesével szedi a lépcsőket. Félúton megáll, hogy bedobjon a tornazsákoknak kijelölt helyre, aztán eszébe jut, hogy mégiscsak a kedvence vagyok, így gyorsan felvesz és felakaszt, hogy véletlenül se tapossanak meg.

Távolodó alakját látva elszomorodom, mert tudom, sokat kell várnom mire jön értem. De legalább ma nem szakadtam ki és nem tapostak meg… Ma nem!